20 éves a Gyermekjogi Egyezmény
Gyermekjogi hónap
Gyermekjogi hónap
Ranschburg Jenő cikke
A fejlődéslélektan a harmadik és a hatodik hónap közé teszi azt az időszakot, amikor fokozatosan egyértelművé válik: a csecsemő határozott különbséget tesz az idegenek és az ismerősök között, illetve éles kontúrokkal bontakozik ki az egyetlen személy: az anya jelentősége. Persze a szó "felnőttes" értelmében nem igazi szeretet ez: hiányzik belőle az empátia, azaz a kicsi gyermek, aki szeretni tanul, még teljes mértékben figyelmen kívül hagyja anyja személyes körülményeit és állapotát. Nem érdekli - mert nem tudja tekintetbe venni - hogy anyja fáradt, kimerült, beteg, vagy éppen más dolga van, csak a saját érdekeit, szükségleteit tartja szem előtt - és anyja személyes jelenléte hat hónapos kortól már önmagában, a gondoskodói tevékenységtől függetlenül is szükséglet!
John Bowlby klasszikus elmélete szerint a "közelség keresése" fajspecifikus, öröklött viselkedésforma, hiszen az evolúció során az anya közelsége az utód "túlélésének" legfontosabb biztosítéka. Az állat - ugyanilyen okból - születésének pillanatától kezdve követi anyját, az ember azonban csecsemőkorában még nem képes helyváltoztatásra. Ehelyett különféle jelzések, üzenetek segítségével törekszik arra, hogy a kiválasztott "másik" - az anya - biztosítsa a közelséget: amikor sír, ez azt jelenti: "gyere ide!", amikor gőgicsél, vagy mosolyog, ösztönösen azt kommunikálja: "maradj itt!". A "közelség keresése" minden csecsemő genetikai programjában megtalálható, de igényének mennyisége, megnyilvánulásainak fajtái tapasztalataitól és az adott helyzettől függenek. A gyermek által igényelt közelség mértékét Bowlby a csecsemő "célkészletének" ("set goal") nevezi, ami úgy működik, akár valami termosztát: ha a hőmérséklet a beállított érték alá esik (amikor az anya nincs jelen, vagy éppen távozni készül), a rendszer azonnal bekapcsolja a gyermek visszahívó, vagy helyben tartó jelzéseit. Ha a csecsemő kimerült, beteg, vagy ha rendszeresen azt tapasztalja, hogy anyja hiányosan, pontatlanul reagál, közelségigénye jóval kifejezettebb, mint amikor egészséges, és anyja készségesen és jó érzékkel válaszol jelzéseire.
John Bowlby elméletét a kutatók egy igen fontos elemmel egészítették ki: a "legfontosabb másik" közelségét a csecsemő és a kisgyermek nemcsak egy veleszületett genetikai program alapján keresi, de azért is, mert az anyja jelenléte egyfajta érzelmi biztonságot nyújt, hiánya pedig nyugtalanságot, szorongást ébreszt. A múlt század hetvenes évei óta az anya-gyermek kapcsolat minőségét - Mary Ainsworth kutatásai alapján - az un. "idegen helyzet"-ben ("strange situation") vizsgáljuk, ami lényegében azt jelenti: megfigyeljük, hogyan viselkedik a gyermek, amikor édesanyja egy barátságos idegen személlyel magára hagyja, és hogyan, amikor anyja visszatér. A gyerekek az "idegen helyzet"-ben a ragaszkodás meghatározott típusainak valamelyikét mutatják. Az "elkerülő gyerekek" nem keresik anyjuk közelségét; nem sírnak, amikor anyjuk elhagyja a szobát, és a reunió alkalmával nem mutatják az örömnek semmiféle jelét. A "biztosan kötődő gyerekek" lényeges különbséget tesznek az idegen és anyjuk között! Az anya jelenléte adja számukra a "biztos bázist" a kalandozásokhoz, az ismeretlen környezet és a játékok felfedezéséhez. Anyjuk távozása - bár eltérő mértékben ugyan - mindig kétségbeesést vált ki belőlük, a reunió alkalmával pedig kitörő örömmel, megkönnyebbüléssel üdvözlik őt, és - bár folytatják a játékot - igyekeznek anyjuk közelében maradni. A "bizonytalan", ambivalens csoporthoz tartozó gyerekek általában mérhetetlen keserűséggel reagálnak anyjuk távozására; passzívakká válnak, az idegennel nem hajlandók kapcsolatba lépni. Ugyanakkor a reuniót követően mintha képtelenek lennének megbocsátani: kifejezetten haragosan, elutasító módon viselkednek - gyakran agresszívak is - és nem engedik meg anyjuknak, hogy ölbe vegye őket.
Az elmúlt évtizedek pszichológiai vizsgálatai egyértelműen mutatják, hogy azok a gyerekek, akik biztosan kötődnek szüleikhez, szociálisan és emocionálisan is kompetensebbek - azaz jobban "otthon vannak" az életkorukhoz szabott környezeti kihívások teljesítésében - mint a többiek, és ami a legfontosabb: előnyük az egész gyermekkor folyamán - és feltehetően a felnőtt életben is - megmarad! A biztosan kötődő gyerekek jobban illeszkednek kortársaik közé, mint a többiek: kezdeményezőkészebbek, és könnyebben létesítenek kapcsolatokat társaikkal. A belső - internalizált - normák nagyobb valószínűséggel irányítják viselkedésüket, és az önkontrolljuk is jobb társaikénál. Nyitottan, kíváncsian, önbizalommal telten kezdik el önálló életüket, és a biztos háttér élménye mind szociális kapcsolataik alakulásában, mind életvezetésükben kivételes esélyeket biztosít számukra.
Hangsúlyoznom kell, hogy a különböző életszakaszokhoz kapcsolódó napi szülői feladatok (például az etetés rendje, a fizikai gondozás, az igények és a környezeti feltételek pontos és lelkiismeretes megtervezése) hiánytalan megvalósítása önmagában nem elegendő a "biztos kötődés" kialakulásához. Ehhez meghitt, örömteli, szeretetteljes kapcsolatra van szükség a szülő és gyermeke között! A babát nem elég megetetni, ha éhes, tisztába tenni, ha csípi a pelenkatartalom; foglalkozni kell vele, és megüzenni neki a szeretetet, amit a szülő érez gyermeke iránt. Fel kell venni, ha sír, mosolyogni és nevetni rá, várva, hogy visszamosolyogjon, kommunikálni, "szemezni" és játszani vele, beszélni hozzá, egyszóval a kapcsolat minden mozzanatában éreztetni vele az örömet, amit létezése a szülő számára jelent. Nagyon sok vizsgálat bizonyítja, hogy a biztosan kötődő gyerekek anyukái kezdettől támogatóbbak, segítőkészebbek, megnyilvánulásaikban gyermekeik felé (még a sokszor elkerülhetetlen utasításokban is) több és kifejezőbb az érzelem, mint más szülő-gyermek kapcsolatokban. A szülő-gyermek viszony alakulásának egyik kiváló kutatója, Rudolph Schaffer, több munkájában is kifejti, hogy a szeretet hátterében minden érzelem - tehát a pozitív és a negatív is! - magasabb hőfokon jelenik meg; a szülő akkor képes őszinte, mélyen átélt aggodalomra, kétségbeesésre, de haragra, felháborodásra is gyermeke iránt, ha szereti őt!
Mindez tulajdonképpen olyan egyszerű: a gyerek úgy tanul meg szeretni, hogy viszonozza a szülő - gondoskodásban, aggodalomban, büszkeségben, időnként pedig bosszúságban, haragos indulatban megnyilvánuló - szeretetét. A gyermek magatartásának számos eleme jelzi a szülő-gyermek kapcsolat minőségét, ugyanakkor ez az a minőség, amit új kapcsolataiban maga is alkalmaz; csak az a gyerek képes becsülni önmagát, és szeretni környezetének kiválasztott tagjait, aki kora gyermekkorában tapasztalta, milyen érzés részesülni az anyai és az apai szeretetből, és megtanulta, hogyan kell viszonozni azt. Ahogy egy brit pszichológus írja: "A szeretet a másokba való befektetés egy fajtája, amely azok sorsát a miénkhez köti, és problémáikat a sajátunkénál is fontosabbakká teheti számunkra. A pszichológusok általában a projekció és az identifikáció fogalmával írják le ezt a folyamatot. Mindennapi nyelven szólva: amikor kabátunkat valaki másnak a szekrényébe tesszük, a szekrény sorsa nagyon fontossá válik a számunkra. Másokhoz való viszonyunkról, szociális "bennefoglaltságunról" van szó, arról, ahogy meghatározzuk önmagunkat. Az én feleségem, az én barátom, az én hazám; különböző fokon valamennyi az önmagamról alkotott képhez tartozik."
Ranschburg Jenő