Fotóink

A papír ereje
Az UNICEF nepáli papírkészítő programja

A program 1981-ben indult az UNICEF támogatásával, hogy a helyben rendelkezésre álló természeti források felhasználásával és a több évszázados kézműves tevékenység felkarolásával megélhetést teremtsen a szegény családoknak.

A papírgyártáshoz a vadon növő boroszlán cserje, nepáli nevén lokta kérgét, közelebbről a háncsot használják. A favágó speciális késsel dolgozik, hátára kötve kisfiát is magával viszi a munkába.

Késsel hántják le a cserjéről a kérget, amely a papír alapanyaga.

A természet védelme érdekében az évente kivágható cserje mennyiségét évi 70-80 tonnában korlátozták. Minden boroszlán kivágása után újat kell ültetni, 8 évig tart míg a cserje megnő és kivágható.

A háncsot feldarabolják, megtisztítják.

Tisztítás után megfőzik, majd masszává gyúrják. Ezt fakeretekbe símítják és megszárítják.

A következő állomás a nyomda, ahol az íveket növényi festékkel színezik, nyomtatják, végül méretre vágják.

Az elkészült termékeket, azaz a képeslapokat, levélpapírokat és csomagolópapírokat az UNICEF eljuttatja a világ a különböző országaiba. A papíráru kb. 30%-át helyben használják fel, ill. a környező országok piacaira szállítják.

A lokta program az ország öt kerületében 3000 gazdálkodó családnak ad időszakos munkát az évnek abban a szakában, amikor nincs más munkalehetőség. Bhaktapurban, a papírgyártás központjában pedig mintegy 300 családnak biztosít állandó jövedelmet.

A program ma már önfenntartó. A képeslapok eladásából származó bevételből fizetik a munkabéreket és fedezik az új termékek előállítását. A bevételek 60%-át viszont a faluközösségek javára fordítják.

Ebből biztosítanak iható ívóvizet a falvak lakóinak, ebből tartják fenn az óvodákat és iskolákat, ebből oltják be a gyerekeket. De jut a bevételből a talajerózió megelőzésére és a lokta újratelepítésére is.

Nepálról

Nepál a Himalája déli lejtőin és lábainál mintegy 147.000 km2-en terül el. Nepálban trópusi éghajlatú területek váltakoznak a magashegységi klímájúakkal; ennek megfelelően változatos a növény-, és állatvilága is. Fővárosa Katmandu, amely 1337 méterrel a tengerszint felett fekszik. Az égbe nyúló hegyek termékeny völgyeket fognak közre, ahol a lakosság rizst, búzát, kukoricát, sőt cukornádat is termeszt. Az ország a magas hegyek miatt repülővel könnyebben megközelíthető, mint közúton vagy vasúton. (Az első teherautó például 1956-ban érkezett Katmanduba.)

A világtól évszázadokon át elzárt országot mongol és indiai származású népek lakják akik 35 különböző nyelvet beszélnek.

A népesség legnagyobb része a délre tartó völgyekben él, amelyek az ország területének csak 14%-át teszik ki.

Lakóinak száma 1996-ban 22 millió volt, 89%-uk vidéken élt. A lakosság csaknem fele, 10.1 millió 18 év alatti.

Az egy főre jutó nemzeti jövedelem 1995-ben 200 dollár volt (összehasonlításképp: Magyarországon 1420, Svájcban 40603 dollár volt abban az évben). A lakosság 53%-a napi 1 dollárnál kevesebből élt.

A születéskor várható élettartam férfiaknál 53 év, nők esetében 51 év. Írni-olvasni a férfiak 41, a nők 14%-a tudott 1995-ben. (1980-ban még csak 31:7 volt ez az arány.)

A lakosság 89%-a hindu, 5%-a buddhista, 3%-a iszlám és 3%-a egyéb vallású.

Sokáig fennmaradt a falusi kisközösségek rendszere, amelyben az egymásrautaltság, egymás segítése alapvető fontosságú volt az életben maradáshoz. A természeti erőforrásokkal okosan bántak; felismerték, hogy csak a megélhetéshez szükséges mennyiséget érdemes elvenni azért, hogy gyermekeik, és azok gyermekei ugyanúgy részesülhessenek a természet áldásaiból. Szemetet például nemigen állítottak elő, mert mindent felhasználtak vagy visszaforgattak a termelésbe, s így fenntartották a természetes körforgást.

Manapság, amikor a városi lakosság már részesül a ?fejlődés áldásaiból?: van TV-je, hűtőszekrénye, moziba, diszkóba járhat, és ideálnak tekinti az európai és amerikai életformát, a falusiak már szegényesnek, elmaradottnak tekintik saját kultúrájukat, életmódjukat és igyekeznek változtatni ezen.